Sziasztok!
Mit ne mondjak, elég nehéz volt ezt a rész megírnom. Elképzelhető, nem is lett olyan, mint a többi. Az utolsó pillanatban készültem el, tegnap írtam meg a második felét. Végig csak halasztgattam, nem tudtam, mégis mit kéne írnom, vagy, ha össze is hoztam valamit, kitöröltem, mert nem tetszett.
Igyekeztem érzékeltetni, hogy a kis főhősnőnk egyre jobban kezd bekattanni, remélem azért sikerült kissé átadnom belőle valamit!
Köszönöm a kedves szavakat, amiket kaptam tőletek az elmúlt két hétben!
Kitettem a két díjat, amit kaptam, remélem, akiknek küldtem, idővel megcsinálják! :)
Egy kicsit durvább kifejezéseket tartalmaz a rész, szóval kitenném zárójelben, hogy érvényessé válik a 14+ kórhatár! Csak akkor olvassátok el, ha nem zavar a káromkodás, és az erotikus jelenetekre való utalás!
Jó olvasást!
Igyekeztem érzékeltetni, hogy a kis főhősnőnk egyre jobban kezd bekattanni, remélem azért sikerült kissé átadnom belőle valamit!
Köszönöm a kedves szavakat, amiket kaptam tőletek az elmúlt két hétben!
Kitettem a két díjat, amit kaptam, remélem, akiknek küldtem, idővel megcsinálják! :)
Egy kicsit durvább kifejezéseket tartalmaz a rész, szóval kitenném zárójelben, hogy érvényessé válik a 14+ kórhatár! Csak akkor olvassátok el, ha nem zavar a káromkodás, és az erotikus jelenetekre való utalás!
Jó olvasást!
C.
"A képzelet mindig, minden esetben
félelmetesebb a valóságnál..."
félelmetesebb a valóságnál..."
Marni Bates
Unalmamban az ágyon heverészek, szokás szerint elherdálom az időmet. Bár, való igaz nem sok mindent tehetnék ezen kívül. Nemrég meglátogatott Dr. Kennedy, de én megint csak jól összevesztem vele. A különös csak annyi volt, hogy ezúttal mintha láttam volna a szemeiben valami... sajnálat félét. Persze nem fogok ezzel foglalkozni, valószínűleg, csak valami színjáték, hogy ne érezzem magam olyan szarul.
A fiút végül elvesztettem, hiába kerestem mindenhol. Elindultam volna megkeresni a szobámat, amikor felordítottak, én pedig csak ledermedtem, és vártam, mi a fene is folyik itt. Attól féltem, csak egy újabb hallucináció, aminek könnyű szerrel fogok bedőlni...
Az újoncot több ember hozta ki egy szobából, aki össze-vissza rángatózott, és kiabált. Leginkább Jessica után "érdeklődött". Tudom, hogy az egy orvos, szóval sejtettem, hogy ő lett végül a védettje.
Követni akartam, de megállított valami szőkés-barnás hajú, húszas pasas, és visszakísért a szobámba. Idegesítő mosolya beleégett az emlékezetembe, szinte vágyakozóan nézett rám.
Még a hideg is kiráz, ha felidézem. Az órára emelem tekintetem, lassan mehetek a társalgóba vacsoraidőre. Vasárnap este van, ha az időérzékem még a régi. Próbálom magamat a napok szerint irányítani, legalább ez az egy maradjon, amibe kapaszkodhatok. Ha már azt sem tudom, milyen dátumot írunk, tényleg elveszek. Fejemet a párnába fúrom, és ezernyi gondolat kezd cikázni a fejemben. Ki ez az új fiú? Miért jött ide? És mégis mi baja volt? Talán megőrült? Vagy rohama volt? Vajon, mi lehetett?
Fáradtan hunyom be a szemeimet, kezemmel a lámpáért nyúlok, halk kattanással elfojtom a fényét. Nem kell sokáig várnom, hogy elnyomjon a fáradtságom.
- Holnaptól én kezellek - Mondja ő.
- De miért, mi történt Kennedyvel? - Kérdezem reszkető hangon. Az egész annyira zavaros, olyan hirtelen történik...
- Ne törődj vele. Minden a legnagyobb rendben lesz - Hatalmas mosoly...
- Dehogy lesz rendben! Nem lesz semmi sem rendben! - Sikoltozom torkom szakadtából, és Kennedy után kiáltozok. - Mit akar tőlem? Egyáltalán hol a fenében vagyok?
- Nyugodj meg, kicsike - Befogja a számat, meleg tenyerében valami nedves, büdös rongy kábít el. - Most alszol egy kicsit - Lehunyom a szememet, ő pedig dúdol valami ismerőset, amit mégsem tudok feleleveníteni... Mintha, hallottam volna már valahol... Olyan ismerős, mégis annyira idegen, és távoli. Egyszerre nyugtat meg és dühít fel, mintha újra kamasz lennék, és próbálnám eldönti, milyen is akarok lenni...
- Mara! Hallod a hangom? - Idegen hang üti fülemet, az a dal mégis ott cseng a fülemben, végig. Fájdalmas üresség tátong bennem, feleleveníti minden eddigi emlékem. Anyát, apát... Mégis, arról a dalról nem jut eszembe semmi. Semmi, ami kézzel fogható lenne.
- Ki az? - Kérdezem, fejemben visszhangzanak a szavaim. Megnyalogatom kiszáradt számat, és lassan felnyitom a szemeimet. Két kék szempár ragyog fel előttem, teljes sötétség borul ránk, azok mégis ragyognak, mint két kék fény, ami mutatni akarja az utat. - Ki vagy?
- A testvéred, Mara... - Suttogja, lassan megjelenik az arca. Nem látom rendesen, nem ismerem fel. Mintha régen láttam volna, de az emlékeim már elásták, és csak a szemei maradtak meg annyira elevennek. Érzem, amint szeretete árad felém, meleg csókot nyom az arcomra.
- Mi? Kicsoda? - Kérdezem, de a ragyogó kék szempárok lassan eltűnnek előlem... - Várj, ki vagy te? - Kinyújtom felé a kezemet, de az alak elmosódik, mint valami füstfoszlány.
Hiszen nekem nincs is testvérem...
- Jól vagy? - Érzem, amint valaki vállamnál rázogat. A hideg veríték lassan végiggördül tarkómon. Kinyitom a szememet, a hosszú, barnás-szőke göndör tincsek belelógnak az arcába.
- Kennedy? - Kérdezem rekedtes hangon.
- A nevem Thomas. Graham - Mondja, hangja rettentő ismerős.
- Mi történt? - Kérdezem, és felakarok ülni, de ő visszatol az ágyra.
- Semmi baj. Minden a legnagyobb rendben lesz - Mondja egy széles mosoly kíséretében.
Hirtelen minden lepereg előttem, az az álom, az a dal, a férfi a büdös ronggyal... És a kék szempár... Azt mondta, a testvérem... De, az nem lehet, hiszen nekem nincs...
- Mit... Mit akar tőlem? - Kérdezem, és hirtelen az ágy sarkába húzódok.
- Ne félj. Holnaptól én kezellek - Kinyújtja felém a kezét, hogy fogjam meg, de én csak megrázom a fejemet.
- Mi történt Kennedyvel? - Kérdezem reszkető hangon. Mi ez a hirtelen félelem? Hiszen én nem szoktam félni...
- Azt mondta, nem bír segíteni rajtad, ezért egy erősebb orvost küld. Jól el leszünk, ezt megígérem - Cinikus mosolya betölti az agyamat, eszembe jut, amikor bekísért a szobámba, és olyan vágyakozón mért végig... Amikor...
Kennedy ilyen könnyen feladott? Hát tényleg nem jelentek neki semmit sem? Áruló!
- Az nem lehet. Nem akarom! Én Kennedy-t akarom, maga takarodjon innen, perverz disznó! - Sikoltozom, mire ő csak halkan felnevet.
- Ó, Mara! Ezt nem gondolod komolyan, ugye? Először is, ne nevezz így engem - Megpöccinti az orromat, az egész testemet átjárja a szívből jövő undor. - Másodszor, nekem itt elég magas a rangom. Ugye tudod, bármit mondasz, nekem fognak hinni? Kettőnk közül mégis csak te vagy az őrült - Mondja, és ahogy feláll az ágyról, alatta a rugók hangosan nyikorognak. - Holnap találkozunk - Mondja, és lekapcsolja a villanyt. Teljes sötét uralkodik, minden porcikámat átjárja ez az ismeretlen félelem. Nem vagyok hülye, látom a céljait, és feltudom fogni az érveit. Ha valóban ezt akarja, tényleg nem tehetek sokat, amíg nem tudom bebizonyítani...
Csak ne becsüljön alá. Végül is, megöltem a saját apám, nem igaz?
El akarom terelni a figyelmem, keljen bármit is tennem... Nem akarok rá gondolni, nem akarom elképzelni Azt...
Magamban szitkozódva trappolok végig a folyosókon, ezúttal lábamat fehér pamutzokni melengeti. A több éves ittlét megszokottá tette számomra a helységet, gondolkodás nélkül pörgök az egyforma homályban. A fiún jár a fejem, meg azon a furcsa rohamán... Most érkezett csak, de már így kicsattant magából... Vajon mi baja lehet?
Bármit is mondok, helyzetemet nem változtatja meg az a tény, hogy semmi közünk egymáshoz...
- Nézz a lábad elé! - Morogja egy kölyök, nálam jóval fiatalabb páciens. Bizonyára azért tette ki ezt a kijelentést, mert nekimentem, és fellöktem. A barna hajszálak alól egy gyermeteg tekintet villog rám, miközben a hideg földről próbálja összekaparni magát.
- Mit mondtál? - Kérdezem kissé túl hangosan a kelleténél. Hiszen ez csak egy gyerek! Vagyis... Az ég szerelmére, akkor is az utamban állt! - Miért nem te figyelsz a lábad elé? - Mutatok rá mogorván, mire ő állásba emeli magát. Érzem a lélegzetvételét, szinte hallom a szívverését... Így nézve sokkal magasabb a kelleténél, szinte magasabb, mint én. Fekete íriszeibe meredek, majd lassan végigmérem őt. De... Várjunk csak?! A "kisfiú" mintha percek alatt megnőtt volna, éveket rohant volna az időben. Képzelődtem volna? Pislogok párat, de ugyanaz az izmos, nagy alak szemez velem. Mi a franc?? - Hát te meg...?
- Nem hallottad? Kotródj az utamból! - Dörmögi. Még a hangja is megváltozott, sokkal figyelmeztetőbb hatással van rám.
A fenébe is! Megmutatom neki, hogy nem ő az úr! Lehet, hogy a szája nagy, de az ereje is? Jó, igaz, akkora, mint egy gorilla, ami egész életében gyúrt, de akkor is...
- Minek is? Mert nem férsz el mellettem? - Elkapja a tekintetem. Állom. Lehet, hogy egyszerűen kiüt, én meg totál hülyét csinálok magamból... De akkor is! Még, hogy én ne álljak az ő útjába!
- Szórakozol velem? - Szarkasztikusan felnevet, és közel hajol. - Ugye tudod, hogy simán kiverem belőled a lelked is? - Fekete szemei haragot keltenek bennem, körmeim egyre erősebben vájják a tenyerem. - Kis liba. Fogadjunk, azért vagy itt, mert a barátod elhagyott, te meg öngyilkos akartál lenni! Eltaláltam? - Vigyorog, és megpöcköli a homlokomat. Hozzá irritáló hangot ad ki.
- Nem, te rohadék - Mondom, és én is cinikus mosolyra húzom ajkaim. - Megöltem az apámat - A drámai hatás kedvéért ugyanúgy visszapöccintem a homlokát, ugyanolyan idegesítő hangot adva. A fiú hátrébb lép, arca most már kevésbé határozott, mint az előbb. - Erre nem számítottál, mi? - Régen nem bírtam erről beszélni, az orvosok előtt még most sem szeretem felhozni ezt a témát. De ugyan! Ez itt csak egy egyszerű ember, ami semmilyen hatással nem lehet rám.
- Te... Megőrültél - Motyogja.
Hát igen. Ezt eddig is tökéletesen tudtam. Valami újat tudnál mondani?
- Megölted a saját apádat, és ez ennyire hidegen hagy?
- Na mi van? Hova az a határozottság? - Kérdezem tipikus nyafogó hangon, mintha zavarna, hogy cserben hagyta őt az eddigi pofátlansága. - Na kotródj az utamból! - Ismétlem durva szavait, és sietve kikerülöm a még mindig döbbent srácot. - A soha viszont nem látásra. - Mormogom a bajszom alatt, és elhajtok. A folyosó végén megállok, vállam fölött óvatosan visszanézek. De neki már hűlt helye sincsen. Csak a kihalt, fehér homály, a ledlámpák vakító fényével. Egy pillanatra megrémülök, hogy megint csak hallucináltam volna, de aztán elkergetem ezt a gondolatot. Csak azért, mert egy gyáva nyúl a nyakába szedte a lábait, még nem nekem kell, hogy az agyilag labilisnak keljen lennem. Az úgy nem lenne vicces. Sem ésszerű. Fintorogva kanyarodom be jobbra, és nyomom neki a kezemet az üvegajtónak, ami halk kattanással kitárul,én pedig a társalgó hátsó részében találom magamat. Egy rakás idős kuporog a sarokasztalnál, valami, számomra ismeretlen kártyajátékkal játszanak. Rajtuk kívül most nincs itt senki. Még az az érdekes idegen sem. Végigbaktatok a barna szőnyegen, kikerülve az asztalokat, és a kisgyerekek által előhagyott játékokat. Rálépek egy sípos gumikacsára, mire felnevetnek az öregek. Elpirulva rúgok bele a kacatba, ami még több nyekergéssel csattan neki a falnak. Újabb nevetés.
- Mi olyan vicces? - Fordulok feléjük, de ők csak most fordulnak felém, és kérdőn néznek rám.
- De hiszen nem is nevettünk, kislány - Mondja csodálkozva egy férfi, és megcirógatja a szakállát.
- Na ne nevettessen már! - Morgom, mire megint felkuncog valaki. Mögöttem. Riadtan csavarodom hátra, de nincs ott senki. Megbotlom egy szék lábában, és a földre esek. Halkan felszisszenek, mire újra felnevet valaki. Közvetlen a fülembe... Jobbra kapom a fejemet, de senki sincs ott.
Mi a fene folyik itt?
Feltápászkodom a földről, és a lábam elé nézek. A sípolós játék ott hever előttem... Pedig... Én az előbb elrúgtam, és...
Dühösen, és teljes megaláztatásban kirobogok a helység túlsó felén. Nem baj, nem érdekel, nem zavar... Csak egy újabb hallucináció... Egyre több...
Mielőtt becsuknám az ajtót, odabent ismét felnevet valaki. Dühösen becsapom az üveget, ami hangosabban kattan, mint kellene. A kilincsnél látom, hogy egy vékony, fehér vonal húzódik. Berepedt az ajtó. Berepedt az a rohadt ajtó!
Sietve rohanok el, ha esetleg betalálna törni, ne legyek ott. Véletlenül sem. Nincs pénzem kifizetni, és nem akarok semmit sem vállalni azért, mert kinevetett valaki, aki nem is volt ott. Akit csak odaképzeltem. Ahogy azt a fiút is. Talán, azt hiszem... Lehet, hogy az új fiú sem volt igazi?
Az utolsó távolságot futva teszem meg, a felső szinti portáig meg sem állok. A nagydarab férfi most is tömi a fejét, közben valamit matat a gépén.
- Üdv! - Zihálom illedelmesen. Eléggé kijöttem a formámból. - Mondja, ma jött ide új beteg? Fiú?
- Mi van kislány, szeretethiányban szenvedsz? - Kérdezi tele szájjal. Ma mindenki ilyen tahó? Haragos pillantásomra sietve ütni kezdi a billentyűket, hangosan nyammog a virslis kiflijén.
- Na? - Kérdezem türelmetlenül, mire ő egy pillanatra felpillant, hogy nyugodjak már le. Nem tehetek róla, muszáj megtudnom, hogy legalább az igazi volt.
- Igen - Válaszolja, és hangosan felolvas pár adatot. - Dominic Wrigth, 17 éves. Ma hozták ide - Motyogja, közben szünetet tart. Vagy, mert még mindig tele van a szája, és alig bír beszélni, vagy, mert a privát információkon némán halad át. Igazából nem tudom eldönteni, melyik véglet az igaz. - Barna haj, élénk kék szemek. - Morogja, és harap egyet a kifliből.
Akkor... nem képzelődtem. Barna haj stimmel, élénk... kék... szemek... Bevillan az álmom, mintha csak az életem peregne le előttem.
Megszédülve tántorodom hátra, és lassan elvonulok a portától.
- Szívesen ám! - Köpködi a férfi, de nincs erőm visszaszólni neki. Nem lehet... Nem lehet, hogy van egy bátyám. Pláne nem, hogy itt, ebben a kórházban, mint beteg. Az lehetetlen! Még csak a vezetékneve sem ugyanaz...
Eszembe jut, hogy anya méhrákban halt meg, de aztán dühösen elhessegetem a gondolatot. Az nem lehet! Anya nem csalta volna meg apámat. Ráadásul, apámnak kellett volna megcsalnia őt. Vagy... Én már nem is tudom...
De, alapjából hülyeség! Hiszen csak egy buta álom! El kéne már felejtenem!
Hát igen, mostanában elég sokszor mondom ezt. El kéne felejtenem mindent. Az egész múltamat. A sorsomat, azt a szerencsétlen végzetet, amit nekem szántak.
- Hát, te meg mit keresel itt, ifjú hölgy? - Ismerős, kivételesen szívmelengető hang jut a tudatomba.
- Dr. Kennedy! - Kiáltom, és hozzám mérve szokatlan módon odarohanok hozzá, és megölelem. Kivételesen megengedhetem ezt magamnak. Így hátha visszacsalom őt.
- Mara! Mi ez a hirtelen közvetlenség? - Melegen felnevet, szinte simogat a hangja.
- Nem akarom, hogy más kezeljen! - Tör fel belőlem, még én magam is meglepődöm. Érezhetően ő is, hiszen hosszas ideig nem válaszol.
- Szóval hallottad? - Sóhajtja nagy sokadjára. - Figyelj, Mara, én...
- Nem érdekel! Nem akarom, hogy csak így itt hagyjon, mint valami megunt játékszert! - Arcomat belefúrom fehér köpenyébe, kellemes illat árad a ruháiból. Furcsa érzés tölt el, mintha hiányozna valami. Valami, amit soha nem ismertem. Soha nem éreztem... Vagy, csak nem emlékszem rá.
- Mara! - Érzem, amint keze lágyan végigsimít a hátamon, ujjai nyomán bizsereg a bőröm. - Nem én döntöttem így. Én sem akartam, higgy nekem. De te nem nyíltál meg, és lecseréltek. Ezentúl nem is te vagy a játékszer, hanem én - Mondja, mire én szorosabban ölelem. Nem mondok semmit, haragszom rá, jobban, mint eddig bármikor. Miért hagyta magát? Hogy egy pedofil basszon, ahelyett, hogy segítene? Persze ezt ő nem tudja, ahogy nem is fogja. Csak még jobban elveszteném az esélyem, hogy visszaakarjon "kapni". Már, ha szándékában áll ilyesmi.
Mégis, undorral tölt el a gondolat, hogy az a szemétláda bejön, és kényszerít, hogy a kedvére tegyek... És még csak el sem mondhatom senkinek, mert beteg vagyok. Egy őrült, hallucináló lány, aki akármit kitalálhat, hogy megkapja, amit akar. Elég reálisnak tűnik ez az én igazságomhoz mérve...
Már csak reménykedni tudok, hogy félreértettem valamit... Hiszen még nem történt meg, még csak beszélt velem. Lehet, hogy csak a stílusa ilyen csípős? Vagy csak rám akart ijeszteni? Ki érti ezt a pszichológiát? Unottan felsóhajtok, és eleresztem Kennedy-t.
- Azért köszönöm - Motyogom, és minden további nélkül ott hagyom. Eméssze csak a gondolat, hogy valami nincs rendben, hogy igenis szükségem van rá! Ami nem is tudom, igaz-e. De az biztos, hogy attól a szőke paraszttól meg akarok szabadulni. Most és azonnal.
Persze ez itt a valóság, nincs az, amit én akarok.
Nem nézek vissza, csak sértődötten elkanyarodok a folyosó végén, vissza a társalgóba. Szokatlanul kihalt ma a kórház ezen szintje. Már az öregek is eltűntek, egy lélek sincs itt. Felpillantok az órára. Hát persze, mindenki elment tömni magát azzal a moslékkal. Rátapintok a lényegre, és leülök az egyik asztalhoz. Így, egyedül, annyira nyugodt, mégis félelemmel tölt el, hogy itt van az a valami, ami az őrületbe kerget. A saját elmém.
Megőrülök saját magamtól. Vagyis inkább már megőrültem. Teljesen elment az eszem, már azon az estén, hogy megöltem az apámat. És most tessék, a sors egy ugyanolyan férfit dob elém, amelyik bántani akar. Ugyanazt fogja tenni velem, amit Ő, és ugyanúgy megússza, ahogyan Ő. Jó, persze, apámat megöltem, de egy orvossal mégsem tehetem ezt. Akkor tényleg elküldenének innen, valami nevelőintézetbe, vagy még rosszabba.
Felemelek a földről egy rongybabát, és méregetni kezdem. Fekete gombjaival, amik a szemét helyettesítik élettelenül néz rám, piros cérnaszája irritáló mosolyra húzódik. Barna szálak lógnak a feje tetejéről. Eszembe jut az a fiú, akivel összevesztem. Teljesen úgy néz ki, mint ő, csak babában. Dühösen ezt is a falnak vágom, és rettenetesen remegni kezdek, amikor újra felkuncog az a valami. Szinte érzem, amint egy hideg kéz érinti a vállamat, mintha valami a nyakamba szuszogna. Velem szemben az üvegajtóba pillantok, és egy furcsa füst keringi körbe a testemet.
- Megérdemled - Suttogja, én pedig hátrafordulok, szívem egyre hevesebben ver. Nincs ott senki. Nincs mögöttem az égadta nyamvadt világon senki! Mara, nyugodj már le!
A tükör felé kapom a fejemet, a furcsa füst is eltűnt. Lassan kezdek lenyugodni, már nem érzem a dübörgést a torkomban. Arcomat a tenyerembe temetem, álmosan dörzsölgetem a szemeimet.
Hát persze! Biztosan ez a baj! Álmos vagyok! vagy csak a bogyókat hiányolom, amiket egy ideje már nem veszek be, csak eldugok a szobámban. Soha nem gondoltam, hogy ezt mondom, de talán használnak. Ha nem is felejtek tőlük, de legalább nem képzelgek ennyit. Ez már beteges.
Pont olyan, mint én.
A fiút végül elvesztettem, hiába kerestem mindenhol. Elindultam volna megkeresni a szobámat, amikor felordítottak, én pedig csak ledermedtem, és vártam, mi a fene is folyik itt. Attól féltem, csak egy újabb hallucináció, aminek könnyű szerrel fogok bedőlni...
Az újoncot több ember hozta ki egy szobából, aki össze-vissza rángatózott, és kiabált. Leginkább Jessica után "érdeklődött". Tudom, hogy az egy orvos, szóval sejtettem, hogy ő lett végül a védettje.
Követni akartam, de megállított valami szőkés-barnás hajú, húszas pasas, és visszakísért a szobámba. Idegesítő mosolya beleégett az emlékezetembe, szinte vágyakozóan nézett rám.
Még a hideg is kiráz, ha felidézem. Az órára emelem tekintetem, lassan mehetek a társalgóba vacsoraidőre. Vasárnap este van, ha az időérzékem még a régi. Próbálom magamat a napok szerint irányítani, legalább ez az egy maradjon, amibe kapaszkodhatok. Ha már azt sem tudom, milyen dátumot írunk, tényleg elveszek. Fejemet a párnába fúrom, és ezernyi gondolat kezd cikázni a fejemben. Ki ez az új fiú? Miért jött ide? És mégis mi baja volt? Talán megőrült? Vagy rohama volt? Vajon, mi lehetett?
Fáradtan hunyom be a szemeimet, kezemmel a lámpáért nyúlok, halk kattanással elfojtom a fényét. Nem kell sokáig várnom, hogy elnyomjon a fáradtságom.
- Holnaptól én kezellek - Mondja ő.
- De miért, mi történt Kennedyvel? - Kérdezem reszkető hangon. Az egész annyira zavaros, olyan hirtelen történik...
- Ne törődj vele. Minden a legnagyobb rendben lesz - Hatalmas mosoly...
- Dehogy lesz rendben! Nem lesz semmi sem rendben! - Sikoltozom torkom szakadtából, és Kennedy után kiáltozok. - Mit akar tőlem? Egyáltalán hol a fenében vagyok?
- Nyugodj meg, kicsike - Befogja a számat, meleg tenyerében valami nedves, büdös rongy kábít el. - Most alszol egy kicsit - Lehunyom a szememet, ő pedig dúdol valami ismerőset, amit mégsem tudok feleleveníteni... Mintha, hallottam volna már valahol... Olyan ismerős, mégis annyira idegen, és távoli. Egyszerre nyugtat meg és dühít fel, mintha újra kamasz lennék, és próbálnám eldönti, milyen is akarok lenni...
- Mara! Hallod a hangom? - Idegen hang üti fülemet, az a dal mégis ott cseng a fülemben, végig. Fájdalmas üresség tátong bennem, feleleveníti minden eddigi emlékem. Anyát, apát... Mégis, arról a dalról nem jut eszembe semmi. Semmi, ami kézzel fogható lenne.
- Ki az? - Kérdezem, fejemben visszhangzanak a szavaim. Megnyalogatom kiszáradt számat, és lassan felnyitom a szemeimet. Két kék szempár ragyog fel előttem, teljes sötétség borul ránk, azok mégis ragyognak, mint két kék fény, ami mutatni akarja az utat. - Ki vagy?
- A testvéred, Mara... - Suttogja, lassan megjelenik az arca. Nem látom rendesen, nem ismerem fel. Mintha régen láttam volna, de az emlékeim már elásták, és csak a szemei maradtak meg annyira elevennek. Érzem, amint szeretete árad felém, meleg csókot nyom az arcomra.
- Mi? Kicsoda? - Kérdezem, de a ragyogó kék szempárok lassan eltűnnek előlem... - Várj, ki vagy te? - Kinyújtom felé a kezemet, de az alak elmosódik, mint valami füstfoszlány.
Hiszen nekem nincs is testvérem...
- Jól vagy? - Érzem, amint valaki vállamnál rázogat. A hideg veríték lassan végiggördül tarkómon. Kinyitom a szememet, a hosszú, barnás-szőke göndör tincsek belelógnak az arcába.
- Kennedy? - Kérdezem rekedtes hangon.
- A nevem Thomas. Graham - Mondja, hangja rettentő ismerős.
- Mi történt? - Kérdezem, és felakarok ülni, de ő visszatol az ágyra.
- Semmi baj. Minden a legnagyobb rendben lesz - Mondja egy széles mosoly kíséretében.
Hirtelen minden lepereg előttem, az az álom, az a dal, a férfi a büdös ronggyal... És a kék szempár... Azt mondta, a testvérem... De, az nem lehet, hiszen nekem nincs...
- Mit... Mit akar tőlem? - Kérdezem, és hirtelen az ágy sarkába húzódok.
- Ne félj. Holnaptól én kezellek - Kinyújtja felém a kezét, hogy fogjam meg, de én csak megrázom a fejemet.
- Mi történt Kennedyvel? - Kérdezem reszkető hangon. Mi ez a hirtelen félelem? Hiszen én nem szoktam félni...
- Azt mondta, nem bír segíteni rajtad, ezért egy erősebb orvost küld. Jól el leszünk, ezt megígérem - Cinikus mosolya betölti az agyamat, eszembe jut, amikor bekísért a szobámba, és olyan vágyakozón mért végig... Amikor...
Kennedy ilyen könnyen feladott? Hát tényleg nem jelentek neki semmit sem? Áruló!
- Az nem lehet. Nem akarom! Én Kennedy-t akarom, maga takarodjon innen, perverz disznó! - Sikoltozom, mire ő csak halkan felnevet.
- Ó, Mara! Ezt nem gondolod komolyan, ugye? Először is, ne nevezz így engem - Megpöccinti az orromat, az egész testemet átjárja a szívből jövő undor. - Másodszor, nekem itt elég magas a rangom. Ugye tudod, bármit mondasz, nekem fognak hinni? Kettőnk közül mégis csak te vagy az őrült - Mondja, és ahogy feláll az ágyról, alatta a rugók hangosan nyikorognak. - Holnap találkozunk - Mondja, és lekapcsolja a villanyt. Teljes sötét uralkodik, minden porcikámat átjárja ez az ismeretlen félelem. Nem vagyok hülye, látom a céljait, és feltudom fogni az érveit. Ha valóban ezt akarja, tényleg nem tehetek sokat, amíg nem tudom bebizonyítani...
Csak ne becsüljön alá. Végül is, megöltem a saját apám, nem igaz?
El akarom terelni a figyelmem, keljen bármit is tennem... Nem akarok rá gondolni, nem akarom elképzelni Azt...
Magamban szitkozódva trappolok végig a folyosókon, ezúttal lábamat fehér pamutzokni melengeti. A több éves ittlét megszokottá tette számomra a helységet, gondolkodás nélkül pörgök az egyforma homályban. A fiún jár a fejem, meg azon a furcsa rohamán... Most érkezett csak, de már így kicsattant magából... Vajon mi baja lehet?
Bármit is mondok, helyzetemet nem változtatja meg az a tény, hogy semmi közünk egymáshoz...
- Nézz a lábad elé! - Morogja egy kölyök, nálam jóval fiatalabb páciens. Bizonyára azért tette ki ezt a kijelentést, mert nekimentem, és fellöktem. A barna hajszálak alól egy gyermeteg tekintet villog rám, miközben a hideg földről próbálja összekaparni magát.
- Mit mondtál? - Kérdezem kissé túl hangosan a kelleténél. Hiszen ez csak egy gyerek! Vagyis... Az ég szerelmére, akkor is az utamban állt! - Miért nem te figyelsz a lábad elé? - Mutatok rá mogorván, mire ő állásba emeli magát. Érzem a lélegzetvételét, szinte hallom a szívverését... Így nézve sokkal magasabb a kelleténél, szinte magasabb, mint én. Fekete íriszeibe meredek, majd lassan végigmérem őt. De... Várjunk csak?! A "kisfiú" mintha percek alatt megnőtt volna, éveket rohant volna az időben. Képzelődtem volna? Pislogok párat, de ugyanaz az izmos, nagy alak szemez velem. Mi a franc?? - Hát te meg...?
- Nem hallottad? Kotródj az utamból! - Dörmögi. Még a hangja is megváltozott, sokkal figyelmeztetőbb hatással van rám.
A fenébe is! Megmutatom neki, hogy nem ő az úr! Lehet, hogy a szája nagy, de az ereje is? Jó, igaz, akkora, mint egy gorilla, ami egész életében gyúrt, de akkor is...
- Minek is? Mert nem férsz el mellettem? - Elkapja a tekintetem. Állom. Lehet, hogy egyszerűen kiüt, én meg totál hülyét csinálok magamból... De akkor is! Még, hogy én ne álljak az ő útjába!
- Szórakozol velem? - Szarkasztikusan felnevet, és közel hajol. - Ugye tudod, hogy simán kiverem belőled a lelked is? - Fekete szemei haragot keltenek bennem, körmeim egyre erősebben vájják a tenyerem. - Kis liba. Fogadjunk, azért vagy itt, mert a barátod elhagyott, te meg öngyilkos akartál lenni! Eltaláltam? - Vigyorog, és megpöcköli a homlokomat. Hozzá irritáló hangot ad ki.
- Nem, te rohadék - Mondom, és én is cinikus mosolyra húzom ajkaim. - Megöltem az apámat - A drámai hatás kedvéért ugyanúgy visszapöccintem a homlokát, ugyanolyan idegesítő hangot adva. A fiú hátrébb lép, arca most már kevésbé határozott, mint az előbb. - Erre nem számítottál, mi? - Régen nem bírtam erről beszélni, az orvosok előtt még most sem szeretem felhozni ezt a témát. De ugyan! Ez itt csak egy egyszerű ember, ami semmilyen hatással nem lehet rám.
- Te... Megőrültél - Motyogja.
Hát igen. Ezt eddig is tökéletesen tudtam. Valami újat tudnál mondani?
- Megölted a saját apádat, és ez ennyire hidegen hagy?
- Na mi van? Hova az a határozottság? - Kérdezem tipikus nyafogó hangon, mintha zavarna, hogy cserben hagyta őt az eddigi pofátlansága. - Na kotródj az utamból! - Ismétlem durva szavait, és sietve kikerülöm a még mindig döbbent srácot. - A soha viszont nem látásra. - Mormogom a bajszom alatt, és elhajtok. A folyosó végén megállok, vállam fölött óvatosan visszanézek. De neki már hűlt helye sincsen. Csak a kihalt, fehér homály, a ledlámpák vakító fényével. Egy pillanatra megrémülök, hogy megint csak hallucináltam volna, de aztán elkergetem ezt a gondolatot. Csak azért, mert egy gyáva nyúl a nyakába szedte a lábait, még nem nekem kell, hogy az agyilag labilisnak keljen lennem. Az úgy nem lenne vicces. Sem ésszerű. Fintorogva kanyarodom be jobbra, és nyomom neki a kezemet az üvegajtónak, ami halk kattanással kitárul,én pedig a társalgó hátsó részében találom magamat. Egy rakás idős kuporog a sarokasztalnál, valami, számomra ismeretlen kártyajátékkal játszanak. Rajtuk kívül most nincs itt senki. Még az az érdekes idegen sem. Végigbaktatok a barna szőnyegen, kikerülve az asztalokat, és a kisgyerekek által előhagyott játékokat. Rálépek egy sípos gumikacsára, mire felnevetnek az öregek. Elpirulva rúgok bele a kacatba, ami még több nyekergéssel csattan neki a falnak. Újabb nevetés.
- Mi olyan vicces? - Fordulok feléjük, de ők csak most fordulnak felém, és kérdőn néznek rám.
- De hiszen nem is nevettünk, kislány - Mondja csodálkozva egy férfi, és megcirógatja a szakállát.
- Na ne nevettessen már! - Morgom, mire megint felkuncog valaki. Mögöttem. Riadtan csavarodom hátra, de nincs ott senki. Megbotlom egy szék lábában, és a földre esek. Halkan felszisszenek, mire újra felnevet valaki. Közvetlen a fülembe... Jobbra kapom a fejemet, de senki sincs ott.
Mi a fene folyik itt?
Feltápászkodom a földről, és a lábam elé nézek. A sípolós játék ott hever előttem... Pedig... Én az előbb elrúgtam, és...
Dühösen, és teljes megaláztatásban kirobogok a helység túlsó felén. Nem baj, nem érdekel, nem zavar... Csak egy újabb hallucináció... Egyre több...
Mielőtt becsuknám az ajtót, odabent ismét felnevet valaki. Dühösen becsapom az üveget, ami hangosabban kattan, mint kellene. A kilincsnél látom, hogy egy vékony, fehér vonal húzódik. Berepedt az ajtó. Berepedt az a rohadt ajtó!
Sietve rohanok el, ha esetleg betalálna törni, ne legyek ott. Véletlenül sem. Nincs pénzem kifizetni, és nem akarok semmit sem vállalni azért, mert kinevetett valaki, aki nem is volt ott. Akit csak odaképzeltem. Ahogy azt a fiút is. Talán, azt hiszem... Lehet, hogy az új fiú sem volt igazi?
Az utolsó távolságot futva teszem meg, a felső szinti portáig meg sem állok. A nagydarab férfi most is tömi a fejét, közben valamit matat a gépén.
- Üdv! - Zihálom illedelmesen. Eléggé kijöttem a formámból. - Mondja, ma jött ide új beteg? Fiú?
- Mi van kislány, szeretethiányban szenvedsz? - Kérdezi tele szájjal. Ma mindenki ilyen tahó? Haragos pillantásomra sietve ütni kezdi a billentyűket, hangosan nyammog a virslis kiflijén.
- Na? - Kérdezem türelmetlenül, mire ő egy pillanatra felpillant, hogy nyugodjak már le. Nem tehetek róla, muszáj megtudnom, hogy legalább az igazi volt.
- Igen - Válaszolja, és hangosan felolvas pár adatot. - Dominic Wrigth, 17 éves. Ma hozták ide - Motyogja, közben szünetet tart. Vagy, mert még mindig tele van a szája, és alig bír beszélni, vagy, mert a privát információkon némán halad át. Igazából nem tudom eldönteni, melyik véglet az igaz. - Barna haj, élénk kék szemek. - Morogja, és harap egyet a kifliből.
Akkor... nem képzelődtem. Barna haj stimmel, élénk... kék... szemek... Bevillan az álmom, mintha csak az életem peregne le előttem.
Megszédülve tántorodom hátra, és lassan elvonulok a portától.
- Szívesen ám! - Köpködi a férfi, de nincs erőm visszaszólni neki. Nem lehet... Nem lehet, hogy van egy bátyám. Pláne nem, hogy itt, ebben a kórházban, mint beteg. Az lehetetlen! Még csak a vezetékneve sem ugyanaz...
Eszembe jut, hogy anya méhrákban halt meg, de aztán dühösen elhessegetem a gondolatot. Az nem lehet! Anya nem csalta volna meg apámat. Ráadásul, apámnak kellett volna megcsalnia őt. Vagy... Én már nem is tudom...
De, alapjából hülyeség! Hiszen csak egy buta álom! El kéne már felejtenem!
Hát igen, mostanában elég sokszor mondom ezt. El kéne felejtenem mindent. Az egész múltamat. A sorsomat, azt a szerencsétlen végzetet, amit nekem szántak.
- Hát, te meg mit keresel itt, ifjú hölgy? - Ismerős, kivételesen szívmelengető hang jut a tudatomba.
- Dr. Kennedy! - Kiáltom, és hozzám mérve szokatlan módon odarohanok hozzá, és megölelem. Kivételesen megengedhetem ezt magamnak. Így hátha visszacsalom őt.
- Mara! Mi ez a hirtelen közvetlenség? - Melegen felnevet, szinte simogat a hangja.
- Nem akarom, hogy más kezeljen! - Tör fel belőlem, még én magam is meglepődöm. Érezhetően ő is, hiszen hosszas ideig nem válaszol.
- Szóval hallottad? - Sóhajtja nagy sokadjára. - Figyelj, Mara, én...
- Nem érdekel! Nem akarom, hogy csak így itt hagyjon, mint valami megunt játékszert! - Arcomat belefúrom fehér köpenyébe, kellemes illat árad a ruháiból. Furcsa érzés tölt el, mintha hiányozna valami. Valami, amit soha nem ismertem. Soha nem éreztem... Vagy, csak nem emlékszem rá.
- Mara! - Érzem, amint keze lágyan végigsimít a hátamon, ujjai nyomán bizsereg a bőröm. - Nem én döntöttem így. Én sem akartam, higgy nekem. De te nem nyíltál meg, és lecseréltek. Ezentúl nem is te vagy a játékszer, hanem én - Mondja, mire én szorosabban ölelem. Nem mondok semmit, haragszom rá, jobban, mint eddig bármikor. Miért hagyta magát? Hogy egy pedofil basszon, ahelyett, hogy segítene? Persze ezt ő nem tudja, ahogy nem is fogja. Csak még jobban elveszteném az esélyem, hogy visszaakarjon "kapni". Már, ha szándékában áll ilyesmi.
Mégis, undorral tölt el a gondolat, hogy az a szemétláda bejön, és kényszerít, hogy a kedvére tegyek... És még csak el sem mondhatom senkinek, mert beteg vagyok. Egy őrült, hallucináló lány, aki akármit kitalálhat, hogy megkapja, amit akar. Elég reálisnak tűnik ez az én igazságomhoz mérve...
Már csak reménykedni tudok, hogy félreértettem valamit... Hiszen még nem történt meg, még csak beszélt velem. Lehet, hogy csak a stílusa ilyen csípős? Vagy csak rám akart ijeszteni? Ki érti ezt a pszichológiát? Unottan felsóhajtok, és eleresztem Kennedy-t.
- Azért köszönöm - Motyogom, és minden további nélkül ott hagyom. Eméssze csak a gondolat, hogy valami nincs rendben, hogy igenis szükségem van rá! Ami nem is tudom, igaz-e. De az biztos, hogy attól a szőke paraszttól meg akarok szabadulni. Most és azonnal.
Persze ez itt a valóság, nincs az, amit én akarok.
Nem nézek vissza, csak sértődötten elkanyarodok a folyosó végén, vissza a társalgóba. Szokatlanul kihalt ma a kórház ezen szintje. Már az öregek is eltűntek, egy lélek sincs itt. Felpillantok az órára. Hát persze, mindenki elment tömni magát azzal a moslékkal. Rátapintok a lényegre, és leülök az egyik asztalhoz. Így, egyedül, annyira nyugodt, mégis félelemmel tölt el, hogy itt van az a valami, ami az őrületbe kerget. A saját elmém.
Megőrülök saját magamtól. Vagyis inkább már megőrültem. Teljesen elment az eszem, már azon az estén, hogy megöltem az apámat. És most tessék, a sors egy ugyanolyan férfit dob elém, amelyik bántani akar. Ugyanazt fogja tenni velem, amit Ő, és ugyanúgy megússza, ahogyan Ő. Jó, persze, apámat megöltem, de egy orvossal mégsem tehetem ezt. Akkor tényleg elküldenének innen, valami nevelőintézetbe, vagy még rosszabba.
Felemelek a földről egy rongybabát, és méregetni kezdem. Fekete gombjaival, amik a szemét helyettesítik élettelenül néz rám, piros cérnaszája irritáló mosolyra húzódik. Barna szálak lógnak a feje tetejéről. Eszembe jut az a fiú, akivel összevesztem. Teljesen úgy néz ki, mint ő, csak babában. Dühösen ezt is a falnak vágom, és rettenetesen remegni kezdek, amikor újra felkuncog az a valami. Szinte érzem, amint egy hideg kéz érinti a vállamat, mintha valami a nyakamba szuszogna. Velem szemben az üvegajtóba pillantok, és egy furcsa füst keringi körbe a testemet.
- Megérdemled - Suttogja, én pedig hátrafordulok, szívem egyre hevesebben ver. Nincs ott senki. Nincs mögöttem az égadta nyamvadt világon senki! Mara, nyugodj már le!
A tükör felé kapom a fejemet, a furcsa füst is eltűnt. Lassan kezdek lenyugodni, már nem érzem a dübörgést a torkomban. Arcomat a tenyerembe temetem, álmosan dörzsölgetem a szemeimet.
Hát persze! Biztosan ez a baj! Álmos vagyok! vagy csak a bogyókat hiányolom, amiket egy ideje már nem veszek be, csak eldugok a szobámban. Soha nem gondoltam, hogy ezt mondom, de talán használnak. Ha nem is felejtek tőlük, de legalább nem képzelgek ennyit. Ez már beteges.
Pont olyan, mint én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése