2. rész - Dominic

Sziasztok!
Először is rettenetesen köszönöm a feliratkozókat, sokat jelent, hogy egyetlen rövid rész után így bíztok a történetemben! Valamint kaptam az utóbbi napokban két díjat, amiket nagyon köszönök, az egyiket már meg is osztottam veletek! A részben előkerül egy új szereplő, akit újonnan megtalálhattok a szereplők menüpontban, mint Jesscia Frewen! Valami visszajelzésnek ezúttal is nagyon örülnék, higgyétek el, pár sor, vagy akár csak néhány szó is sokat számít! Mivel elkezdődött az iskola, előre is elnézést, ha valamikor késni fogok, de remélem abba a két hétbe belefog férni a rész megírása! Valamint a blog gazdagodott egy gyönyörű fejléccel, amit hálásan köszönök a barátnőmnek, Mia Ghale-nek!
Jó olvasást kívánok!
C.

"A fantázia kibír nyitni minden ajtót. 
Csak elfordítja a zárat és már be is engedi a rettegést."
Truman Capote

Mindenki számára megkezdőik valahol a hosszú, végzetes szenvedés. Valahol mindenkinek megnyílik a pokol kapuja, legyél te bármily hívő, vagy tiszta lelkű is. Van, akinek öregségére, miután párja elhunyt, van, akinek halála után, de olyan is megesik, aki fiatalkorában eltéved ebben a sötétségben, és nem találja belőle a kiutat. Csak bolyong, segítségért kiáltozik, de senki sem figyel rá, mert ajkai csupán néma tátogásokat formáznak. Az apró démonok rákapaszkodnak, és mázsás súlyukkal megnehezítik az életed, tönkreteszik mindazt, amit felépítettél magadnak. Hogy én is ilyen volnék? Nem tudom. Lehet, hogy igen, de talán csak én gondolom így. Talán ez az egész csak egy rémálom, és bármelyik pillanatban felébredhetek. Egy hosszú, éveken át tartó rémálom, amiből én képtelen vagyok felrázni magamat. Olyan, mintha egy sötét gömb lenne a szívem helyén, ami az idő során elporosodott, és a vastag koszréteg elfedte a benne rejlő fényt. Bármennyire dörzsölöm, akárhogyan is próbálom letisztítani, ez a réteg egyre és egyre csak vastagabb, és akaratosan tiltakozik ellenem. Igen, talán így tudnám leírni mindazt, ami bennem történik. És most mondhatod, hogy ezt csak az elvetemült depisek hajtogatják, hogy én sem vagyok jobb náluk. Tudod mit? Megeshet, hogy igazad van. Egyszer megpróbáltam eltüntetni magamat az élők sorából, és láthatod, mégis itt vagyok. Bár nem  ragyogok az örömtől, de még megállok a lábaimon.
Késő délután van, én pedig két orvos kezei között sétálok a vesztembe. Ha belegondolok, pár évvel ezelőtt nem is sejtettem, hogy valaha is ilyen helyre kerülök. Végig cikázunk a hosszú folyosókon, ahol már az első percekben eltévednék, ha egyedül lennék. Gondolataim a lány felé terelődnek, akivel nemrég farkasszemet néztem. Nem is tudom, hogyan írhatnám körül; egyszerre volt olyan, mint a többi beteg, és közben mégis teljesen más. Szemeiben ugyanúgy ragyogott az elveszettség szikrája, de valami mégis megbújt mellette, valami, amitől olyan különlegesnek tűnt. Engem nézett, hiszen új vagyok itt. Barna haja áporodottan verdeste hátát, fehér ruhája kísértetiesen simult apró, törékeny testére. Kezében remegett az érintetlen étele, amint félúton megdermedt miattam annak kidobásakor.
Valamit motyog mellettem a férfi, de nem is figyelek rá, csak engedően haladok előre, visznek a lábaim, de, hogy hova, azt nem tudom. Megállunk egy ajtó előtt, amin az én nevem áll. Tehát vártak engem, gondolom, és belépek rajta, miután a balomon álló kinyitja nekem.
- Köszönöm - Hadarom, de nem is figyelek oda, csak bámulok a sötétségbe, és várom hogy a szemem megszokja a viszonyokat.
- Hamarosan küldjük az asszisztenst, ő majd elmagyaráz neked mindent. A ruháid ott vannak az ágyon, öltözz át - A férfi hangos nyikorgásokkal becsukja mögöttem az ajtót, lépteik távolodnak, halk sutyorgásuk betölti azt a tátongó űrt, ami újra úrrá lett rajtam. A falhoz nyúlok, villanykapcsoló után kutatva, de kezeim csak az érdes, hideg vakolatot tapintják. Megfordulok, azon a falon is végigkísérem ujjaimat, de nem találok semmit. Próbálom kivenni a bútorokat, és csúsztatva a cipőtalpamat óvatosan elindulok körbe a fal mentén, végig egy hülye kapcsoló után kutatva. Semmi. Dühösen felmordulok, és a bútorokat kezdem végigtapogatni állólámpa reményében. Felsóhajtva nyomom meg az apró gombot, és a kemény keresésem gyümölcsére vakító fénysugarakat kapok ajándékba. Remek. Ezreket pislogok, pilláim akár egy kolibri szárnyai, amint próbálok hozzászokni a hirtelen világításhoz. Pillanatokkal később már a szoba tartalmát méregetem; az apró ágyat a sarokban, a két fotelt és az íróasztalt, amin a kislámpa ragyog, a képeket, a menekülési útvonalat tűz esetén... A felismerés, hogy ez lesz mától az otthonom elrettent, megszédülve esek az ágyra, a rugók alattam hangosan nyikorognak, amint felfogják a becsapódásomat. Szívem fájón zakatol, majd kiugrik a bordáim mögül. Hátradőlök és mélyeket lélegzem, még mindig képtelen vagyok felfogni ezt az egészet. Végigsimítok a fekhelyemen, és ügyesen összetúrom a gondosan összehajtott ruhámat.
- Picsába - suttogom és felülök, közben magam elé emelem az anyagot és kirázom. A fehér rongydarab hangtalanul csavarodik le a térdemig. Furcsán mérem végig a pólót, majd ijedten elfordítom a fejemet nadrág után kutatva. Megkönnyebbülésemre az is ott van; begyűrődve az ágy és a fal közé. Érte nyúlok, és azt is megnézem. Semmi különös, egy egyszerű melegítő, gumis derékkal. Fintorogva dobom le magam mellé mindkettőt. Megrezzenek amikor kopognak, de sietve kinyögök egy "Gyere" szót, és próbálom összeszedni magamat. Egy fiatal nő lép be az ajtón, első ránézésre talán 23 évesnek mondanám. Fehér kosztümje kiemeli karcsú derekát, apró magassarkúja kopog minden lépténél.
- Látom már el is helyezkedtél az új szobádban. Ennyire tetszik itt? - Mosolyogva az íróasztalhoz lép és leteszi a jegyzeteit. Az, hogy tetszik, túlzás. Mondhatni, inkább elfogadom, úgysem tehetnék mást, gondolom de azért csöndben maradok. - Jessica Frewen - Nyújtja felém kezét, én pedig illedelmesen megrázom.
- Dominic. Bár gondolom tudod - Erőltetek magamra egy félszeg mosolyt, és egyenesen a szemébe nézek. Zöld írisze szikrázik az örömtől, majd ki csattan a nő, hogy itt lehet. Barna haját összefogva hordja; a feje legtetejénél egy fehér hajgumival szorosan összehurkolta a szálakat, de a nap folyamán kissé megviselté vált, a vékony, szanaszét álló szálak most fényesen ragyognak, ahogy mögötte a lámpa fénye megvilágítja azokat.
- Igen - Válaszolja, és leül elém a fotelre. A műbőr nyekergő hangot ad ki, amint ruhájának anyaga hozzápréselődik. - Nos, azért vagyok itt, hogy meséljek egy kicsit az itteni tényállásról - Kezd bele, és közben tisztelettudón a szemembe néz. Hosszasan beszélni kezd szabályokról, menetrendekről és a társasági viszonyokról - mind az orvos-beteg közti kapcsolatról, a betegek köztiről és a civilekkel való érintkezésről. Elmondja, hogy ezen a ruhán kívül még kapni fogok egy hálóinget, ami természetesen alvásra való, de kedvem szerint válogatom meg, hogy mit veszek fel. Elmagyarázza az étkezéseket, az orvosi látogatás időpontjait, hogy mire való a betegtársalgó, és annak két része -egy, ahol eszünk, és egy másik, ahol mindenféle elfoglaltság vár -, és a többi, és a többi... Próbálok odafigyelni, de gondolataim ezerfelé szálnak,  többnyire akörül a lány körül keringenek. Végül arra leszek figyelmes, hogy a nő elhallgat, és várakozón néz rám.
- Elnézést - kapom fel a fejemet, és kínos mosolyt öltök arcomra. - Nem hallottam, megismételnéd?
- Persze - Bár kedvesen biccent, ahogy orrlyuka ki-be tágul, tudom, hogy kissé dühös rám. - Azt mondtam, hogy a jövő héttől én foglak kezelni. Ma péntek van, tehát szerencsédre lesz két teljesen szabad napod hozzászokni az új otthonodhoz. Utána elkezdelek kezelni, és teljes gőzzel hajtunk a gyógyulásod felé. Jó lesz? - Kérdezi ragyogó arccal, én pedig csak némán bólintok, mire ő felpattan a fotelból. Pár pillanatig áll velem szemben, üres tekintettel mered mögém, majd minden kifejezés eltűnik az arcáról, lehunyja a szemét és elernyedve esik felém. Sietve elkapom, hogy ne üsse meg magát, és megszeppenve tartom kezeimben.
- Jessica, jól vagy? - Kérdezem, és magam mellé fektetem. Bután fintorgok, amikor rájövök, mennyire ésszerűtlen kérdést tettem fel. Csuklójához nyúlok, és amikor megérzem a pulzusát megkönnyebbülten sóhajtok fel. Eszembe jut, hogy kéne hívnom segítséget, és éppen indulnék is, amikor a nő halkan nyöszörögni kezd. - Jessica? Mi történt, minden rendben? - Színlelek aggódást, pedig bevallom, teljesen hidegen hagy, hogy mi van vele.
- Ühüm - Sóhajtja, és tehetetlenül belém kapaszkodik, hogy felüljön, de aztán meggondolja magát. - Csak... Ő, leesett a vérnyomásom biztosan. Semmi különös, sokszor megesik - Motyogja, de tudom, hogy hazudik. Egyszerűen látom rajta, a szemein, a szája vonalán... Persze nem teszem szóvá, hiszen semmi közöm a valódi okhoz, mellesleg nem is nagyon érdekel. - Bocsáss meg - Pillant felém erőtlenül, és újra belém kapaszkodik, ezúttal tényleg fel is ül. - Mi is történt?
- Felálltál a fotelből, pár pillanatig bámultál magad elé, majd összeestél - Válaszolom felidézve a történteket. Jessica elfintorodik, és rám pillant.
- Bocsáss meg, tényleg - Suttogja, pillantásom akaratlanul is ajkaira vándorol. Gyenge szájfénye megcsillan a lámpafényben, olyan közel van hozzám, hogy egy pillanatra megérzem parfümillatát. Felpillantok a szemébe, zöldjei furcsán meredeznek rám, pislogása furcsa érzéssel tölt el. Megszeppenve rázom meg a fejemet, és kényszerítem magamat, hogy félrenézzek.
- Semmi baj - Hangom szokatlanul mélyen cseng, felkrákogok, hogy elűzzem.
- Nos... Akkor majd találkozunk, Dominic - Kezet ráz velem, és amíg összepakol és elsiet én csak leszorítom szemhéjamat és emésztem a gondolatot, hogy egy pillanatra felizgultam az orvosomra. Jessica halkan becsukja az ajtót, én pedig eldőlök az ágyon, előkotrom a párnát és a fejemre nyomva azt felordítok. Mit képzeltem? Egy pillanatra tényleg azt gondoltam, hogy tetszik nekem? Normális vagyok? Hiszen ő lesz az orvosom! Naponta be fog járni, és beszélni velem a lelki bajaimról! Én meg azon morfondírozok, hogy hogy néz ki meztelenül?
- Idióta, idióta, idióta! - Dühöngök, és ököllel verni kezdem a falat. Rettenetesen fáj, de nem fejezem be, egy ilyesmi után különösen jóleső ez a fájdalom. Ujjaim hangosan ropognak, mintha csak sikoltoznának, hogy hagyjam abba. Ütéseim után a falon kisebb vörös foltok jelennek meg, bütykeimen apró sebek jelzik tetteim nyomát. Elterülök az ágyon, és egyetlen egy dologra tudok gondolni. Mától ez lesz az életem...

*

Csak állok, és halvány lila gőzöm sincsen, mégis mit tehetnék. Másfél napja már, hogy itt vagyok, de még ki sem mozdultam a szobámból. Csak ültem a sarokban összekuporodva, teljes sötétségben, és próbáltam végigkísérni emlékeimet, mindent felélénkíteni, ami az elmúlt években történt velem. Vagyis, ami az elmúlt időszakban tönkretett. Hosszas gondolkodás után is arra jutottam, hogy az egésznek én vagyok az oka, mert nem vigyáztam eléggé anyára. Eszembe jutott, hogy az a veszekedés volt talán az utolsó beszélgetésünk, hiszen amikor én innen kijutok már valószínűleg az aids teljesen felemészti a testét és belehal.
A hasam dühösen felmorog, amikor belép az ajtón Jessica, cipője ismerősen kopog a talajon.
- Mit csinálsz te itt ebben a sötétben? - Kérdezi, és a lámpához siet, miközben én csendben az ágyhoz ügetek és ráülök, közben dörgölöm a szememet.
- Éppen aludtam - Hazudom, feleslegesnek érzem, hogy megtudja, ott gubbasztottam a sarokban, és ítélkeztem a szerencsétlen életem felett. A lámpa halkan kattan, és a szobát halvány fény árasztja el. Jessica az ablakhoz siet és elhúzza a függönyt, a déli Napfény bejárja a helység minden szegletét. Visszalép a villanyhoz és lekapcsolja.
- Annyira álmos volnál, hogy egy teljes napig... - Mosolyog, és megrázza a fejét. - Vagyis több mint egy napig itt gubbassz? Tudod, hogy péntek óta egy falatot sem ettél? Vasárnap van, Dominic! - Jessica még mindig sugárzó arcával méreget, de hangjában halvány düht érzek. - Negyed egy van, és félkor a társalgóban vár az ebéd. Képzeld, valaki panaszt tett, hogy ehetetlen az étel... - Itt sokatmondóan kacsint, amiből arra következtetek, hogy ő áll a dolog mögött. - ...szóval minden bizonnyal mától finomat ehetsz. Éppen jókor sodort erre az élet.
Ja, persze, jókor. Nagyon vicces, komolyan.
- Szóval nyomás! - Kinyújtja felém a kezét, én pedig félve pillantok rá. Hezitálok, de aztán kinyújtom a kezemet, reménykedve, hogy nem vette észre bizonytalanságom. Nem szükséges megtudnia az orvosomnak, hogy bejön nekem. Belém kapaszkodik és felhúz az ágyról. Furcsa érzés kerít a hatalmába, a hangok torzultnak és messzinek tűnnek. Megszédülök, majdnem elhányom magamat. Megrázom a fejemet, és megpróbálom összeszedni magamat. Valami nincs rendben... Nem... Biztosan csak a hirtelen felkeléstől lettem rosszul. Elhessegetem a gondolatot és kinyitom a szememet. Jessica furcsán néz rám. Körülnézek, minden olyan furcsa... Mintha már nem is itt lennék. Sietve elmosolyodom, jelezve, nincs semmi baj. Ő megvonja a vállát, és kinoszogat az ajtón, közben azt hajtogatja, hogy "rajta". Életemben nem láttam még ilyen lelkes orvost. - Odatalálsz? - Fordul velem szembe, amikor kiérünk. Hangosan becsapja mögöttem az ajtót, érzékeltetve velem, hogy eszembe se jusson visszamennem.
- Persze - Válaszolom, pedig az ellenkezőjét gondolom. De nem tehetek mást, egy percnél sem vagyok képes tovább a közelében maradni.
- Akkor jó étvágyat! - Integet, és végigkopog a folyosón a cipőjével. Egészen addig állok ott tétlenül, amíg a hangja már megszűnik, és az ütemes kopogása abbamarad. Ezután megfordulok, hogy elinduljak, közben remélem, hogy találok egy táblát, vagy valakit, aki majd kisegíthet.

Hosszú idővel később is csak bolyongok, egy lélek sem jár errefelé. Kezdem feladni, úgy gondolom, leülök és duzzogva megvárom, hogy valaki megkeressen, amikor meglátok valakit. Háttal áll nekem, hosszú, barna haja kócos, mégis szinte ragyog, ahogyan veregeti háta közepét. Mezítelen lába hangtalanul érinti a talajt, halkan dúdol valamit, ami furcsán ismerős, mégsem jut eszembe, mi az. Odarohanok hozzá, hogy segítséget kérjek, de amikor megérintem a vállát felsikolt és köddé válik. Ledermedek, érzem, amint egy izzadtságcsepp végiggördül a tarkómon. Kezeim remegnek, még mindig előrenyúlva állok, mintha fognám a lány vállát. Ez... egy... hallucináció lett volna?
- Hát te meg mit csinálsz? - Hallok meg valakit mögöttem, szavai egyenesen a fülembe érkeznek, érzem leheletét a bőrömön. Riadtan hátrahőkölök, és azzal a lánnyal találom szembe magamat, akivel pénteken szemeztem. Cinikusan mosolyog, hangosan felkuncog és dúdolja tovább a dalt, amit a képzelt lány. Pontosabban Ő az a lány. A barna haj, a mezítelen lábak, és az a buta dal...
- Mit dúdolsz? - Csúszik ki rajtam, még mindig sokk alatt állok az iménti óta.
- A speciális halált. Nem ismered? - Kérdezi, és felkuncog.
- Nem tudom... - Vallom be, és megérdeklődöm, hogy hol is vagyok. A lány felém nyújtja a kezét, mondván, elvezet a társalgóba. Mosolygok és megérintem ujjait. Hidegek, mint a kő, és ki vannak száradva. Megszorítja kezemet, én pedig felpillantok az arcára. - Mi a fene? - Felsikoltok és elugrok. Anyám is felordít, velőtrázóan, mint akit gyilkolnak. Megviselt arca riadt kiáltásba torzul, és a következő pillanatokban nekem ront, és a földre szorít. Segítségért kiáltozok, de senki sem hall. A falak elkezdenek összemenni mellettünk, anyám belekarmol az arcomba, ujjait az én vérem pettyezik. Tehetetlenségemben megpofozom, mire ő köddé válik. A falak pedig csak közelednek.
- Dominic! - Sikoltozza valaki, a folyosó végén. Zihálva felállok, kezemmel próbálom megállítani a falak közeledését. A messziben Jessica áll, kezét felém nyújtja. Elkezdek futni felé, de mintha eltorzulna tér-és idő. Minél gyorsabban futok, annál messzebb kerül tőlem. A falak pedig csak jönnek. - Dominic! - Sikoltja, hangja rémült és kétségbeesett. A nevemet ismételgeti, nem hagyja abba. Annyira fél, hogy abba beleszakad a szívem. Már szinte sír...
- Jessica! - Ordítom, és a vakító fény elállja az utamat, hogy felé futhassak. Eltakarom arcomat kezemmel, mert a fehér ragyogás megvakít. Egy újabb izzadtságcsepp gördül le homlokom. A fény körbeöleli a kezemet, annyira erős, hogy áthatol rajta. A testem hirtelen eltűnik, csak a gondolataim vannak és ez az irritáló fény.
- Dominic! - Egy férfi a nevemet szólít. Nem ismerem őt, nem tudom, ki ő. Lassan kinyitom a szememet, és egy kék ruhába bújt, szakállas ember néz velem szembe. Pillanatokig csak nézek rá, homályosan látom őt. A szemembe világít valami lámpával, majd mond valamit, de én nem hallom, mi az. Ezután csettint a füleimnél, mire én összerezzenek. Érzem, hogy nem kapok levegőt. Próbálok lélegezni, de elszorult a tüdőm. A torkomhoz kapok, de a kezem megakad valamiben, és éles fájdalmat érzek a csuklómban. Az orvosra nézek, és felköhögök, mire ő valamit elhadar, és sietve a fejemre tesz valami gépet, ami hangosan szisszen, ahogy levegőt engednek a tüdőmbe. A légcsövem megtisztul, én pedig kétségbeesetten belélegzem a levegőt. - Dominic hallasz engem? - Kérdezi, én pedig bólintok, a gyomromat irtózatos fájdalom keríti be. Fulladozni kezdek, kihajolok jobbra, és kidobom a taccsot. Ekkor érzem meg, hogy mindenféle kötél van a testemen. Pontosabban csövek. Meg tűk... Az egész testemen furcsa kütyük vannak, és valami gép is pittyeg mellettem.
- Bocs - Motyogom, több nem telik tőlem. A férfi megrázza a fejét, ezzel tudom, hogy nem mérges.
- Pihenj - Utasít a férfi, én pedig behunyom a szememet. A fülemben az a buta dal cseng, nem bírom kiverni a fejemből. Eszembe jut a lány és az anyám. Mi is történt akkor? Elájultam? Vagy végig aludtam? Nem, akkor most nem lennék itt. Hallucináltam?
- Mi... - Kérdezném meg, de annyira gyenge vagyok, hogy nem bírom befejezni. A férfi felszisszen, és megkér, hogy ne beszéljek, mert az roncsol. Nem válaszolok, csak magamban morgolódom. Nem akarok aludni, félek, hogy valami olyat fogok látni, mint az iménti. Lehet, hogy ez is csak egy álom? Vagy valami képzelgés? Mikor fogok végre felébredni?