1. rész - Mara

Sziasztok!

Nos, itt volnék az 1. résszel!
Úgy döntöttem, nem készítek prológust, hiszen ez a történet két szemszögből lesz írva, és nem tudtam kitalálni, mégis mit tudnék ott elmondani.
Facebook-on megkérdeztem, hogyan szeretitek jobban olvasni, múlt vagy jelen időben, csupán kíváncsiságból. Nos, legtöbben az E/1 múltra szavaztatok. Bánatomra. Szóval én úgy döntöttem, mégis maradok az eredeti elhatározásomnál, az E/1, jelennél (mivel a múlt ramatyul megy), reménykedve abban, hogy ennek ellenére adtok nekem egy esélyt.
A történetet Beut Lora bétázza, akinek mérhetetlenül hálás vagyok!!

Nem is húzom az időt, jó olvasást kívánok!

C.

"Azt gondolod, hogy te birtoklod az emlékezetedet, 

de valójában ő birtokol téged."

John Irving

- Akkor már csak egy kérdésem van - mosolyog Dr. Kennedy a szokásos ártatlanságával, és mélyen a szemembe néz. Pontosan tudom, hogy mit az. Akadozottan lélegzem, nem akarok erre a kérdésre válaszolni. - Szóval, Mara, mire emlékszel abból a napból?

- Elég - morgom, egyenlőre megőrizve minden nyugalmamat. A gyér világításban kékes szemeit fürkészem. Van valami különleges a tekintetében, ami szinte vonz magához. Mintha születésem óta ismerném. Annyira gyengének érzem magamat mellette, összekuporodva az ágyam sarkában...

- Mondd el - utasít, és közben hallom, amint kattan egyet a tolla. Idegesen kutatom a tekintetemmel a forrását, de az a homályba vész.

- Elég a kérdésekből! - Szememet nem veszem le róla, állom kemény tekintetét. Megnyalja a száját, elgondolkodva beletúr őszülő fürtjeibe, majd belekezd:

- Figyelj! Én minden nap idejövök, hogy neked segítsek, de te nem vagy hajlandó válaszolni a legfontosabb kérdésekre! - ujjával megvetően mutat rám. Mind a ketten elhalkulunk, csak a lélegzésünket lehet hallani. Behunyom a szememet, és a plafon felé emelem a fejemet.

- Csak tűnjön el - tanácsolom, és közben résnyire nyitom szememet. A sötétség ölel körbe, szemem látóhatárán egy csepp fény sem tör át.
- Mire emlékszel apádból? - Élénk hangja fájdalmasan hasít az elmémbe, megrázkódok a szavak hallatán.

- Apám egy beteg ember volt - suttogom elhaló hangon, majd folytatom. - Megvert, szidott, és...

- Nem, Mara. - Nem hagyja, hogy befejezzem. Ez érthető, hiszen nem hisz nekem. - Te vagy beteg. És éppen azon fáradozunk, hogy meggyógyítsunk. - Egyre nyugodtabb, szinte érzem, mennyire próbálja elfojtani a felém áradó dühét. Gyűlöl engem, és mélységesen megvet. - De ha te nem működsz velünk együtt, nem fog menni. Figyelj, öt éve vagy itt, és...

- Igen, öt szaros éve! És mi történt? Semmi! - akaratlanul is felviszem a hangerőt az egekbe, sietve halkítok magamon a mondatom végére. - Sőt, csak egyre rosszabb.

- Ó, ugyan, ne beszélj butaságot! Miért lenne már rosszabb? - kérdezi apró szarkazmussal hangjában. Horkantva felnevet. Totál hülyének néz.

- Beszélgetek a rég megdöglött családommal! - emelem végre rá a tekintetem, és nézem, amint a megvető grimasz lassan elterül egész arcán.

- Elvárom a tiszteletet! - kiabálja, és hirtelen feláll az asztaltól. Azt hiszem odajön hozzám és megver, felpofoz, vagy valami, de nem. Lehunyja szemét, mély levegőt vesz, majd visszaül a helyére.

- Ó, ugyan! - mosolyodom el, látva, hogy hatással vagyok az érzelmeire. - A halottak csak testek. Tárgyak. Nem jár értük semmi. Mellesleg az apám rossz ember volt - lassan leszállok az ágyról, és a befüggönyözött ablakhoz sétálok, mezítelen lábam bizsereg a hideg kövön. Megérintem a fehér függönyt, és résnyire elhúzom. A város ragyog a délutáni Nap fényében, az emberek nyüzsögnek, mind boldogok, és élik a saját életüket. A fák lassan hullatják tarka leveleiket. A kedvenc évszakom, az elmúlás időszaka. Dühösen vicsorgok, és sietve elrejtem magam elől a látványt. - Nos, ha esetleg akar még mondani valamit, állok elébe - ragyogó arcot vetítve magamra a férfi felé fordulok, aki ledermedve mered maga elé.

- Mára végeztünk - suttogja, arcára kiül a félelem. Ennyire hatással voltam rá? - Holnap ismét eljövök, de ha nem hagyod, hogy segítsek, akkor...

- Akkor mi lesz? Elküldtök a kórházból? Nincs hová mennem! - odalépek az asztalhoz, és kezeimmel ránehezedek. Mélyen a szemébe nézek, és várom, mi lesz a következő lépése. 

- ...Kénytelen leszek küldeni egy erősebb orvost - feleli és feláll, összerendezi a jegyzeteit és az ajtóhoz siet. - Nos, további szép napot. Vacsora fél hatkor, a betegtársalgóba. - kitárja az ajtót, beengedve ezzel a szobába a lámpák erős ledfényét. Visszapillant, de aztán félúton mégis meggondolja magát. Kilép a szobámból és becsukja maga mögött az ajtót. Nyelek egy nagyot, behunyom a szememet, és lekapcsolom a villanyt. Összekuporodok a földön, hátamat a hideg falnak támasztom.
- Ez a hely egy rémálom.

*

Felpillantok a faliórára, és idegesen eszmélek rá, hogy ideje lenne elindulnom a betegtársalgóba. Gyengén támaszkodom fel a hideg kőről, órákig ülhettem itt, mióta elment az orvos. Egy kósza gondolat a függöny felé terel, ahol óvatosan kipillantok. A távoli dombok mögött már elbújt a Nap a város elől, csak apró, narancsos fénysugarai kapaszkodnak ki mögüle. Autók sokasága cikázik az utakon, lassan a közvilágítást is kezdik bekapcsolni, hogy megkezdődhessen az éjszakai élet. Furcsa mód ezen a helyen a lakók többnyire Naplemente után jönnek elő, ez a város hemzseg a szórakozóhelyektől, a bároktól és az egyéb csip-csup dolgoktól, ami előhívogatja őket.
Ismerős fájdalom hasít a szívembe, gyorsan visszaengedem a függönyt, és hátat fordítok neki. Újra az órára pillantok. Negyed hat. Ekkor jövök rá, hogy tíz percig kémleltem az ablakon kifelé. Ilyen gyorsan elrepült az idő? Már hozzászoktam, hogy kiesnek dolgok, de hogy tíz perc ilyen rövid időnek tűnjön, az még nekem is új. Arcom ideges grimaszba torzul, amikor meghallom gyomrom hangos morgását. Muszáj lesz kimennem, hogy egyek pár falatot. Fáradtan megdörgölöm zöldes barna szemeim, és nagy nehezen megindulok a sötétben a kijárat felé.

A folyosók úgy cikáznak előttem, akár egy labirintus. Körülöttem a szobákból lassan kikószálódik a többi beteg, és velem együtt indul el a társalgóba. Mindenki olyan, akár egy zombi. A legtöbbjüket biztosan begyógyszerezték, hogy ne legyenek olyanok, amilyenek. Szánalmas. Az orvosok azért vannak, hogy meggyógyítsanak minket, vagy nem? Erre mindenkit etetnek ilyen bogyókkal, amik ki tudja mit csinálnak veled valójában. Lehet, hogy elmulassza a betegségedet egy időre, de emellett olyan mellékhatásai vannak, amitől szétrobbansz. Nekem például a múlt héten olyat adtak, amitől annyira fájt a fejem, hogy azt hittem belehalok, és még csak nem is feledtette el velem az apámat.
Valaki belém ütközik, én pedig ráeszmélek, hogy már megint elkalandoztam. A fiatal fiú illedelmesen elnézést kér, és eltűnik az fehér ruhás tömegben. Ledermedek, és nekidőlök a falnak. Szemem a többieket fürkészi, elkapok néhány pillantást. Hihetetlen, hogy mind mennyire reményvesztett és elkeseredett... Vajon mire gondolhatnak? Lehet, hogy én is így néznék ki, ha feladnám? Vagy talán már most így festek, csak nem tűnik fel?
Idegesen hessegetem el a gondolatot, és újra elindulok. Mezítelen lábam bizsereg a hideg kövön, amint azok lassan visznek a társalgóba. Szinte teljesen magától értetődvén megyek, semmi gondolkodás, semmi saját akarat... Olyan, mintha egy beprogramozott robot lennék... Miért is vagyok itt? Hiszen most otthon is lehetnék, anyuval... Vagy nem? De hiszen anya meghalt. Akkor ezért vagyok itt?
Gondolataim szárnyra kapnak, és a felhők fölé visznek. Szinte fel sem tűnik, hogy már a társalgóban ácsorgok, és mereven bámulok a semmibe. Valóban olyan vagyok mint ők... Odatoporgok a sor végére, hogy kivárjam a helyemet, és ételt szedhessek a tálamba. Az egész olyan furcsa. Tényleg, mintha nem is a Földön lennék. Miért van az, hogy amikor kinézek az ablakon, a függöny mögé, akkor egy csodálatos, élettel teli, színes világ tárul elém? Itt minden olyan komor, és üres. Minden fehérbe burkolózik, és senki nem tesz semmit. Csak engedelmeskedünk az orvosainknak, és tesszük, amit mondanak...
Az egyik kontyba fogott hajú, aszott asszony a tányéromba nyom valami pürét, amire azt mondják, "burgonya". A furcsa anyag gyomorforgató hanggal robban bele a tálamba. Vajon ebbe milyen gyógyszereket főztek bele? A nő grimaszolva int, hogy menjek már tovább. Engedelmesen lépek egyet, és hagyom, hogy egy újabb vénasszony egy újabb nem embernek való étket adjon nekem. Elolvasom a kis papírtáblát, ez itt most "rántott hús". Azt látom, hogy hús, és hogy van rajta valami barna, de azt, hogy rendesen megcsinálták nem mondhatom el. A nyers étel rózsaszínesen ragyog az itt-ott kiszakadozott világosbarna, darabos panír alól, azt közvetítve, hogy még véletlenül se egyem meg. Nem is értem, hogy nevezhetik ezt színvonalnak. Mindaz, amit most kapunk, valószínűleg az ebéd maradéka, hiszen ha rendes vacsorát kapnánk, az nem főtétel lenne... Ha ezt a külvilág tudná... Persze, ami a kórház falain belül történik, az többnyire ott is marad.
Durcásan foglalok helyet egy üres asztalnál, tálcám fémesen zajong, amint lehajítom az asztalra. Velem szemben egy üvegajtó, amiben saját magamat látom. Alaposan végigmérem a beteg lányt; a kócos, megviselt hajzuhatagától kezdve, a fehér, kórházi ruháján, el a csupasz, mezítelen lábakig, amikre azért nem vett semmit, mert képtelen volt tovább a szobában maradni. Arca álmos, tekintete üres.  Igen, valóban olyan vagyok, mint ők. Lepillantok a tálamba, nincs étvágyam... A hasam sajogva felmordul, nekem még sincs sem hangulatom, sem gusztusom a számba tenni ezt az étket. Valaki hirtelen lágyan felém emeli a kezét. Felpillantok, és egy mosolygós alakot látok, aki szemben ül velem. Sovány arca láttatni engedi járomcsontját, törékeny teste mereven feszeng. Mindennek ellenére szeme annyira ragyog az örömtől, hogy majdnem sírva fakadok. Anya? Anya! Gyerekes örömmel felé nyújtom kezem, hogy megérinthessem az övét, de amint ujjaim érintik hideg, hófehér bőrét, olyan gyorsan köddé válik, mint ahogyan előkerült.
Felsóhajtok, hiszen rájövök, hogy csak egy újabb hallucináció. Mikor lesz már vége? Dühösen felemelem az érintetlen ételem, és az ürítő felé indulok, amikor különös érzés fog el. Valaki figyel. A főbejárat felé vezető ajtóra nézek, ahol néhány orvos karon fog egy idegent. Egy új beteget. Vajon neki mi lehet a baja? Elkapom a tekintetét, és ő halvány mosollyal arcán állja. Gyönyörű kék szemeitől földbe gyökerezik a lábam. Hosszasan elmerülünk egymásban; mintha csak a másik lelkébe látnánk. Átérezzük egymás nyomorultságát, mintha csak telepátiával kommunikálnánk a másikkal. A szívem valamiért hevesen kezd verni, a gyomromat furcsa érzés öleli körül. Mégis mi ez? Az orvosok felém vezetik a fiút, akinek csapzott barna haja aranyosan takarja szemét. Egy pillanatra megrémülök, hogy esetleg engem is elakarnak vinni valahova, de valójában még csak észre sem vesznek, csupán csendesen elhaladnak mellettem. A fiú finom illatát magamba szívom, és szememmel követem a lépteit, amint befordulnak a folyosón, és eltűnnek a látóteremből. Sietve dobom be a tálcámat a dobozba, és meglepetten fedezem fel, hogy a többi beteget mennyire hidegen hagyja ennek a földre szállt angyalnak a jelenléte. Mintha semmi sem történt volna, falatozzák tovább az állatételt. Mit művelnek velünk? Tényleg, akár a zombik, nem tűnik fel nekik a külvilág. De ők miért ilyenek? Hiszen ők is betegek, mint én. Miért különböznek tőlem? Vagy... velem van a hiba, nem is velük? Lehet, hogy én vagyok rossz úton? Vagy ők is ezt gondolták, mielőtt ilyenek lettek?
Sietve rázom meg a fejemet, elüldözve elmémből a gondolatot, majd zihálva a folyosókra pillantok, amik vég elláthatatlanul sorakoznak fel előttem. Halkan megrohamozom az újonc útját, igyekezve a feltűnésmentességre. Nincs okom cirkuszt csinálni. Egy célom van; megtudni, hogy ki ez a beteg, és minek jött ide. Szívem szüntelenül kalapál, gyomromat elönti valami különleges viszketés, ami belülről árad szét egész testemen, megbizsergeti ezzel minden egyes porcikámat.
Mi a fene történik velem?